Az alábbi írás egy tömör kivonata A kálvinizmus bibliai alapjainak vizsgálata című részletesebb tanulmánynak, amelyet itt lehet letölteni
Hívő emberként szeretjük Istent. Őt mindennél értékesebbnek tartjuk. Benne találjuk meg az örömünket, megelégedettségünket, az életünk értelmét és célját. A Westminsteri Káté első kérdése: “Mi az ember végső célja?” A válasz: “Az ember végső célja, hogy dicsőítse Istent és örökké gyönyörködjön Benne.” Istent annak az alapján tudjuk dicsőíteni, és annak az alapján tudunk gyönyörködni Benne, amit megismerünk Belőle. A tiszta, biblikus istenismeret az, ami a Szentlélek segítsége által az újjászületett ember szívében táplálja és egyre jobban felgerjeszti az Isten iránti szeretet és imádat tüzét, amiből fakadóan vágyik arra, hogy szentségre, szeretetre törekedjen, imádkozzon, szolgáljon, hirdesse az evangéliumot. “Az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik.” (Dán 11:32, Károli) Isten helyes megismerése tehát döntő jelentőségű a hívő ember számára, mely mindent meghatároz az életében. Isten sokféle ismeretet kinyilatkoztatott Önmagáról, de mind közül a legnagyobb jelentőségű számunkra, ami leginkább arra indít minket, hogy szeressük és dicsőítsük Őt, annak az ismerete, hogy kicsoda Isten számunkra az üdvözítésünkben, és hogyan ment meg minket (Ef 1:6). Erről szól a kálvinizmus.
Az egyháztörténelem során sokszor alakultak ki komoly ellentétek és viták arról a kérdésről, hogy mi Isten szerepe az üdvözítés munkájában, és emberként mennyire szorulunk rá Isten kegyelmére. Ilyen volt például Augustinus és Pelágiusz vitája a korai egyházban, vagy Luther és Erasmus vitája a reformáció idejében.
Pelágiusznak az volt a meggyőződése, hogy Isten soha nem parancsol olyan dolgot, amit az ember képtelen lenne megtenni magától, ezért a teremtettségéből származó adottságain túl nem feltétlenül szükséges isteni kegyelem ahhoz, hogy az ember teljesítse a morális kötelességét, és így elérje a maga igaz voltát Isten előtt. Ezzel szemben Augustinus teológiájában a bűnös ember az üdvösségre jutásában teljes egészében Isten meg nem érdemelt, szabad kegyelmétől függ. Istennek az ember megmentésére irányuló kegyelme megelőző kegyelem, mert meg kell, hogy előzze a bűnös Istenhez fordulását, hatékony, mivel ténylegesen megvalósítja Isten megmentő szándékát, és maradandó, mivel a szabadító kegyelem tökéletes, romolhatatlan.1
Luther Márton “A Szolgai akarat” című könyvét a római katolikus Erasmus szabad akaratról szóló írására válaszként írta. Luther ezt tartotta a legfontosabb könyvének, és kifejezte benne, hogy Isten abszolút szuverenitásának és az ember abszolút függésének a kérdése valójában az egész reformáció központi kérdése.2 Az a meggyőződés, hogy Isten szuverén az üdvözítésben, és a bukott ember a bűn szolgaságában a saját erejéből képtelen együttműködni bármilyen felajánlott kegyelemmel, alapvetően meghatározta a reformátorok gondolkodását. Luther, Kálvin, Zwingli és az összes vezető protestáns teológus a reformáció első időszakában egy véleményen voltak ebben a kérdésben. Mindnyájuk számára ezek a tanítások a keresztyén hit alapvető fontosságú tanításai voltak.3
Kálvin János Luther mellett valószínűleg a legnagyobb hatású reformátor volt a 16. században. Az ő követői sokat tettek azért, hogy a reformált gyülekezetekben sok tekintetben megőrizzék az augustinusi hagyományokat. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a “kálvinizmus” kifejezést később elterjedten, történelmi kifejezésként használták azokra a szótériológiai tanításokra utalóan, melyeket alapvetően Kálvin is tanított. Fontos azonban tudni, hogy ezek a tanítások nem Kálvintól származnak. Nem nagyon volt bármi is, ami újdonság lett volna Kálvinnak a szabad akarattal és a predesztinációval kapcsolatos tanításaiban, R. C. Sproul szerint Luther például részletesebben, alaposabban írt mindkét témáról.4
Jacobus Arminius leideni teológiai tanár volt az 1600-as évek elején. Arminius szerint a Szentlélek a megelőző kegyelmi munkája által minden embert képessé tesz arra, hogy együttműködhessen Istennel, és akarhassa elfogadni kegyelmet.5 A tényleges akarás azonban már a bűnös Istennel együttműködő szinergisztikus munkája, mivel végső soron az ember akaratán múlik az, ha elfogadja ezt a kegyelmet, és nem utasítja el. Az arminianizmus szerint tehát Isten kegyelme alapvető és elengedhetetlen az üdvözüléshez, de az üdvözült emberek üdvösségre jutásában végső soron a döntő tényező nem Isten kegyelmében, hanem az emberben, az emberi döntésben van.
Arminius követői 1610-ben a Remonstrantia nevű hitvallásukban a reformált teológia6 öt alkotóelemével kapcsolatban foglalták össze a nézeteiket, ellenvetéseiket. Erre válaszként 1618-ban zsinatot hívtak össze Dordrecht városában, mely alapvetően elítélte az arminianizmus rendszerét, és mind az öt tantételt megerősítette mint az ortodox reformált teológia szerves részét. Később ezeket a tantételeket a kálvinizmus öt pontjaként kezdték emlegetni, mivel az öt pont elég jól rendszerbe foglalja a kálvinizmus jellegzetes szótériológiai tanításait. Az egyes pontokat többféleképpen is szokták hívni, én a következő elnevezéseket használom: az emberiség gyökeres romlottsága, a Szentlélek hatékony elhívása, az Atya szuverén kiválasztása, Krisztus meghatározott engesztelése, a szentek megtartatása.
A továbbiakban a kálvinizmus öt pontját fogom tömören összefoglalni, és néhány hozzájuk kapcsolódó bibliai részt fogok vizsgálni azok közül, melyeket gyakran használnak teológusok arra, hogy alátámasszák velük a kálvinizmus bibliai megalapozottságát. Természetesen nagyon sok, évszázadok óta vitatott exegetikai, dogmatikai, filozófiai kérdés felmerül a kálvinizmussal kapcsolatban, melyek közül csak nagyon kevésre térek most ki. Ez az írás tehát nem egy átfogó tanulmány a kálvinizmusról, inkább csak egy tömör bevezetés a kálvinizmus tanításaiba kálvinista nézőpontból.
Az ember romlottsága a bukott ember lelkileg halott, Istentől elidegenült, Vele szemben lázadó, bűnös állapota. A gyökeres romlottság arra utal, hogy a bűn a lényünk velejéig hatol, azaz nem csak érintőlegesen, felszínesen adódik hozzá az emberi természethez, hanem a lényünk középpontjában, a szívünkben gyökerezik, és onnan kiindulva az egész lényünket megfertőzi (1Móz 6:5; 8:21; Jer 17:9).7 A kálvinizmus szerint az emberi romlottság olyan erős és mélyreható, hogy az ember a saját erejéből képtelen arra, hogy felülkerekedjen a lázadásán, engedelmeskedjen Istennek és megtérjen, vagy hogy legalább erre késztesse magát. Az ember tehát teljesen Isten kegyelmétől függ a Hozzá való megtérésében.
Fontos megjegyezni, hogy az embernek ez a képtelensége nem természetes képtelenség, hanem erkölcsi képtelenség, mert nem valamilyen fizikai vagy mentális korlátozottságából, hanem az Isten iránti gyűlöletéből fakad (vö. Jn 7:7; Róm 1:30). Az ember tehát nem egy tehetetlen áldozat, aki vágyik arra, hogy engedelmeskedjen, de mégis képtelen erre rajta kívül álló okok miatt, melyek felett nem tud irányítást gyakorolni. Az erkölcsi képtelenség azt jelenti, hogy az ember azért nem tudja alávetni magát Istennek, mert biztosan nem fogja ezt megtenni, és azért nem fogja ezt megtenni, mert nem akarja, és azért nem akarja, mert gyűlöli Istent.8
“A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert Isten törvényének nem engedelmeskedik, és nem is tud engedelmeskedni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” (Róm 8:6-8)
Pál kétféle embert különböztet meg. Egyrészt a testi természetéből fakadóan test szerint élő embert, másrészt a Lélek szerint élő, újjászületett embert, akiben Isten Lelke van (Róm 8:9: „Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek”). A testi, erkölcsileg romlott ember szereti a gonoszságot, és függetlenséget, autonómiát követel magának, hogy azt tehesse, ami neki tetszik. Emiatt az ember ellenséges a vele szemben álló igazságos Istennel szemben (Róm 5:10; Kol 1:21), és gyűlöli az Ő törvényét, ami az Ő igazságosságának kifejeződése. Mivel nem akar, így – az erkölcsi képtelenségéből fakadóan – “nem is tud engedelmeskedni” Istennek. A testi természetű emberek a saját erejükből “nem lehetnek kedvesek Isten előtt”, azaz nem képesek Isten tetszésére tenni semmilyen módon.
Isten többek között azt parancsolja, hogy higgyünk Krisztusban, tehát a kedvére van az, ha valaki hittel Krisztust választja. Ha a testi, újjá nem született ember képes lenne erre, akkor legalább ebben az egy esetben képes lenne engedelmeskedni Isten parancsának, és az Ő tetszésére tenni. Ha ez igaz, akkor az apostol tévedett, mikor azt mondta, hogy a testi ember nem képes engedelmeskedni Istennek, és nem képes az Ő tetszésére tenni.9 Arra következtethetünk tehát, hogy amíg az ember döntéseit a testi természetéből fakadó vágyai határozzák meg, addig erkölcsileg képtelen Krisztust választani.
„Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek.” (Ef 2:1-3)
A bűnbeesés következményeként az ember lelki értelemben meghalt. Elidegenedett Istentől, és bizonyos értelemben halott lett a lényének az a része, mely vágyik a Teremtőjével való közösségre, mely fogékony Isten személyére és akaratára, és ami által élő módon megismerheti Őt, viszont fogékonnyá vált minden fajta bűnre és gonosz ösztönzésre. A bűneiben halott ember szellemi értelemben halott Isten dolgaira, az Ő igazságára és értékeire nézve, a világ életmódja, „értékei”, ideológiája szerint él, és a levegő birodalmának fejedelméhez, a Sátánhoz igazodik, aki aktívan munkálkodik benne az Isten iránti engedetlenségében (vö. 2Tim 2:26). A lelkileg halott ember a testi, bűnös természetének kívánságaiban él, a testi vágyai szerint cselekszik, és a bukott emberi természete szerint méltó Isten igazságos haragjára. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, az embernek életre kell kelnie (Ef 2:5,6). A halott ember azonban nem tud életet teremteni magában, erre egyedül Isten képes.
Isten hatékony elhívása az a cselekedete, amellyel életre kelti a bűneiben halott embert, és ami által hitet és bűnbánatot munkál a szívében. A Bibliában megkülönböztethetjük az általános hívást (pl. Mt 22:14), és a hatékony elhívást (pl. Róm 8:30; 1Kor 1:24). Az általános hívás a hirdetett evangélium mindenkinek szóló külső hívása, amelyet sokan elutasítanak. A hatékony elhívás Isten Igéjén keresztül a Szentlélek természetfeletti, belső munkálkodása az emberben, ami által elveszi a kőszívünket és hússzívet ad helyette. Az újjá nem született ember szíve Isten személyére, akaratára nézve ellenálló, rideg, halott. Az újjászületés kegyelme az élettelen kőszívünket élő, dobogó hússzívvé változtatja, mely fogékony Isten dolgaira.
Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ez 36:25-27)
Ezékiel arról prófétált, hogy Isten új szívet ad a népének. A nép a bűneivel újra és újra gyalázatot hozott Isten nevére. Isten azonban szánalomra indult a saját nevéért, ezért ígéretet tett arra, hogy meg fogja mutatni a népén, hogy szent Isten Ő (Ez 36:16-23). Isten a saját nevéért, a saját dicsőségéért úgy mutatja meg a szentségét az Ő népén, hogy elveszi a kőszívüket és hússzívet ad helyette. Isten nem azért ad új szívet, mert az ember engedelmeskedik Neki, hanem azért, hogy engedelmeskedjen Neki. Isten az újjászületésben nem egy valamennyire már megpuhult szívet, hanem makacs, ellenálló kőszívet távolít el, és cserél ki hússzívre, és ezáltal gondoskodik arról, hogy az ember vágyjon engedelmeskedni Neki. Augustinus szerint ha Isten képtelen lenne arra, hogy eltávolítsa a makacsságot és keménységet az emberi szívből, akkor nem mondaná a prófétán keresztül, hogy „…eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.”10
Az újjászületés kegyelme tehát úgy van megtervezve, hogy nemcsak lehetségessé teszi az együttműködésünket, hanem bizonyossá is teszi a hitünket és engedelmességünket (vö. 5Móz 30:6). Ha Isten csupán felajánlaná, hogy megváltoztatja a szívemet, miközben a szívem ellenséges Vele szemben, és a bűn szolgájaként test szerint élek, az semmit sem használna nekem. A megmentő kegyelem nem csak felajánlja a szabadítást, hanem megszabadít, nem csak felajánlja az újjászületést, hanem újjászül. A megmentő kegyelem által a bűn rabjai megszabadulnak, a bűnben halottak életre kelnek. A teremtésekor Isten a föld porából megformálta az embert, életet lehelt az orrába, és az ember életre kelt. Az újjáteremtéskor (2Kor 5:17) Isten a lelkileg halott, élettelen testi emberekbe új életet lehel. Ezáltal nem csak az élet lehetőségét teremti meg nekünk, hanem az életet teremti meg bennünk.
Isten a saját dicsőségére a világ teremtése előtt kiválasztotta Krisztusban azokat, akiket üdvözíteni fog (Ef 1:4). Általában a nem reformált teológiai nézetek szerint a kiválasztás feltételes abban az értelemben, hogy Isten csak akkor választ ki bizonyos embereket üdvösségre, ha azok megfelelnek bizonyos feltételeknek. A kiválasztás feltétele az ember hite, megtérése. A kálvinizmus szerint viszont Isten kizárólag a szuverén akaratának és jótetszésének megfelelően döntött úgy, hogy kiválaszt minket (Ef 1:5,9,11), és nem pedig valamilyen bennünk megvalósuló kedvező feltétel miatt, aminek mások nem feleltek meg, ezért nem is lettek kiválasztva. A kiválasztásunk tehát feltétel nélküli, mert nem a mi akarásunk, döntésünk, hitünk feltételétől függ, hanem kizárólag Isten szuverén kegyelmétől (Róm 9:16).
A feltétel nélküli kiválasztás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az üdvösségünknek abszolút semmilyen feltétele nincsen. A kálvinizmus szerint a hit szükséges feltétele az üdvösségnek, de nem feltétele a kiválasztásnak, hiszen Isten nem azért választott ki, mert hiszünk, hanem éppen arra választott ki, hogy higgyünk. A reformált teológia szerint az üdvözítő hit Isten ajándéka a választottainak (Fil 1:29; vö. 2Tim 2:25), amit Ő maga teremt meg a szívükben a hatékony elhívása által. A feltétel nélküli kiválasztás azt jelenti, hogy Isten az, aki gondoskodik arról, hogy megvalósuljon az üdvösség feltétele a választottaiban, és ezt teszi anélkül, hogy a bűnös, Vele szemben ellenséges emberben előzetesen bármilyen kedvező, megkülönböztető feltétel megvalósulását látná, ami Őt erre indítaná.
A szuverén kiválasztás tanításával kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem igazságtalan Isten azokkal szemben, akiket nem választ ki az üdvösségre (vö. Róm 9:14)? A kiválasztásról való gondolkodásban újra és újra vissza kell térnünk arra az alapigazságra, hogy a bűnössége miatt kivétel nélkül minden ember jogosan Isten ítéletét érdemli. Ha minden ember örökre elkárhozik, és Isten egyetlen embert sem üdvözít, akkor tökéletesen igazságosan cselekszik. Akik mégis megmenekülnek, azok Isten meg nem érdemelt kegyelmének a jóindulatát élvezik, akik pedig nem, azok igazságos ítéletet kapnak, amit megérdemelnek. Végül senki sem kap igazságtalan, meg nem érdemelt büntetést.
„Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el; mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem hogy annak az akaratát, aki elküldött engem. Annak pedig, aki elküldött engem, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit se veszítsek el, hanem feltámasszam az utolsó napon.” (Jn 6:37-39)
Az Atya egyes embereket a Fiúnak ad (vö. Jn 10:29; 17:2,6,9), és ők Krisztushoz fognak menni, azaz hittel Krisztust fogják választani az üdvösségükért. Az Atya cselekedete, hogy egyes embereket a Fiúnak ad, megelőzi és meghatározza az adott emberek cselekedetét, hogy Krisztushoz mennek. John MacArthur ezt írja: „Ez az igevers Isten szuverén akaratát hangsúlyozza azok kiválasztásában, akik Hozzá mennek az üdvösségért. […] A »nekem ad« gondolata azt jelenti, hogy minden személyt, akit Isten kiválasztott, úgy kell látnunk, mint egy ajándékot az Atya részéről a Fiúnak.”11 Mivel kivétel nélkül biztosan mindenki, akit az Atya a Fiúnak ad, az a Fiúhoz fog menni, ezért ebben az igerészben egyszerre jelenik meg a szuverén kiválasztás és a hatékony elhívás.
Lehetséges, hogy valaki úgy gondolja, hogy Jézus valójában úgy értette a szavait, hogy mindenki, akiről az Atya előre tudja, hogy hinni fog, és Krisztushoz fog menni, azt Krisztusnak adja, és az Hozzá fog menni. Más szóval: akik Jézushoz mennek, és ezért az Atya őket Jézusnak adja, ők Jézushoz fognak menni. Ez azonban egy semmitmondónak tűnő állítás, és nincs összhangban azzal, hogy a szöveg logikája szerint az ember cselekedete, hogy Krisztushoz jön, az Atya cselekedetétől függ, hogy Krisztusnak adja őt.12 Jézus később így folytatta a tanítását:
“Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.” (Jn 6:44)
Krisztus a zsidók megrögzött hitetlenségére és zúgolódására reagálva arról tanított, hogy a romlott emberi természetből fakadó erkölcsi képtelensége miatt a saját erejéből senki nem képes hittel Krisztushoz menni, hacsak az Atya nem vonja az adott embert Krisztushoz. Lehetséges, hogy valaki úgy gondolja, hogy ez csupán Istennek valamilyen általános vonzására utal, ami szükséges ahhoz, hogy bárki hitre juthasson, de nem garantálja senkinek a hitre jutását. A Jn 6:44 szerint azonban akit von az Atya, azt Jézus fel fogja támasztani, ami a kontextus alapján az örök életre való feltámasztásra utal (Jn 6:40,54): „Senki nem képes jönni Hozzám, hacsak nem az Atya, aki elküldött engem, vonja őt, és én fel fogom támasztani őt az utolsó napon [ἑλκύσῃ αὐτόν, κἀγὼ ἀναστήσω αὐτὸν]” (saját fordítás, a görög szöveg szórendjét követve). Kit fog Jézus feltámasztani? Fel fogja támasztani őt, azaz őt, akit az Atya von. A mondatban a második „őt” az első „őt”-re utal vissza. Azt, akit az Atya Krisztushoz von, azt Krisztus biztosan fel fogja támasztani. Azok a személyek, akiket Krisztus feltámaszt, pontosan megegyeznek azokkal a személyekkel, akiket az Atya von.13 Jézus később visszautalt arra, amit a Jn 6:44-ben mondott:
„A Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit: azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: Lélek és élet. De vannak közöttetek néhányan, akik nem hisznek. Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és ki az, aki el fogja árulni őt. És így folytatta: Ezért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha nem adta meg ezt neki az Atya.” (Jn 6:63-65)
A Jn 6:65-ben Jézus ismét a zsidók hitetlenségét magyarázza, mintha ezt mondaná: „Ezért – tehát a zsidók megrögzött hitetlensége miatt – mondtam már korábban is (a 6:44-ben), hogy senki nem képes hozzám jönni, hacsak ez nem adatott meg az Atyától.” Vajon ez mindenkinek megadatik az Atyától, vagy nem? Ha ez mindenkinek megadatik, és végső soron az emberi akarat gyakorlásán múlik az, ha valaki Krisztushoz megy, akkor annak a magyarázata, hogy némelyek nem hisznek, mások viszont igen, végső soron az, hogy némelyek nem gyakorolják ilyen módon az akaratukat, mások viszont igen. Ebben az esetben viszont úgy tűnik, hogy Jézus szavainak a gondolatmenete értelmetlen vagy semmitmondó, hiszen azt állítja, hogy annak a magyarázata, hogy némelyek nem hisznek, mások viszont igen, az, hogy ha ezt nem adja meg az Atya valakinek, akkor nem tud hittel Hozzá jönni, de ez nem jelent magyarázatot senkinek a hitetlenségére, ha ezt az Atya mindenkinek megadja. Arra következtethetünk tehát, hogy az Atya nem adja meg mindenkinek azt, hogy Jézushoz tudjon menni, és ez a magyarázata annak, hogy nem mindenki megy hittel Jézushoz. Ebben az esetben Jézus gondolatmenete világosan illeszkedik a kontextusba. A Jn 6:44 és 6:65 tehát együttesen és egymással teljes összhangban ugyanazt az igazságot fejezik ki: az emberek megrögzött hitetlenségének az oka az, hogy a testi természetű ember az erkölcsi képtelenségében nem tud hittel Jézushoz menni, és az Atya különleges kegyelme, hogy ezt megadja némelyeknek, és ezáltal ők Jézushoz mennek.
Összességében tehát akiket az Atya a Fiúnak ad, azok Krisztushoz fognak menni (6:37), ez azonban csak azáltal lehetséges, ha az Atya vonja őket, és akit az Atya von, azt Krisztus fel fogja támasztani örök életre (6:44). Magától tehát senki nem tud Krisztushoz menni, de akit az Atya Krisztusnak adott, azt hatékonyan Krisztushoz vonja, és az biztosan Hozzá fog menni, és azt Krisztus fel fogja támasztani. A kálvinizmus szerint Isten szuverén kiválasztása nyilvánul meg abban, hogy az Atya nem mindenkit von magához hatékony elhívással, hiszen nem mindenki megy Krisztushoz, és nem mindenki jut örök életre.
Krisztus engesztelése végtelenül értékes áldozat, mely elégséges, hogy az egész emberiség bűneit elfedezze. Krisztusban Isten elkészítette a megváltás útját a bűnösöknek, melyet megkülönböztetés nélkül mindenkinek hirdetni kell, és mindenki, aki Krisztusba veti a bizalmát, az üdvözül általa. Ebben az értelemben Krisztus mindenkiért meghalt (1Tim 4:10). A kálvinizmus szerint Istennek ugyanakkor az is volt a terve, hogy Krisztus engesztelése által a választottainak meghatározott csoportját bizonyosan megmenti (Jn 6:39). Krisztus megváltásának tökéletes elégségessége tehát minden embernek elérhető, ugyanakkor Krisztus engesztelésében Isten bizonyosan megvalósítja a szuverén elhatározását: a választottainak a megváltását. Erre utal John Piper, mikor ezt írja: “Krisztus minden emberért meghalt, de nem mindenkiért ugyanolyan módon.”14
Krisztus helyettes, engesztelő áldozatának a lényege, hogy ártatlanul magára vállalta minden bűnünket, és kereszthalálával elszenvedte helyettünk a büntetést. Isten igazságossága megköveteli, hogy megbüntesse a bűnt. Isten azonban annyira szeretett bennünket, hogy a minket jogosan sújtó ítéletét és haragját a saját Fián töltötte ki helyettünk, hogy mindent megbocsáthasson nekünk (Ézs 53:4-10; Róm 3:24-26; 8:3). Akik elkárhoznak, azok maguk szenvedik el a jogos büntetésüket, akik üdvözülnek, azok helyett Krisztus szenvedte el a jogos büntetésüket.
A meghatározott engesztelés tanításához kapcsolódó fontos kérdés, hogy vajon Krisztus engesztelő áldozata önmagában elégséges volt-e arra, hogy ténylegesen kielégítse Isten igazságosságának a követelését? Ha igen, ha Isten valóban elfogadta Krisztus minket helyettesítő, engesztelő áldozatát a kereszten, és a teljes fizetséget a mi erkölcsi tartozásunkért, akkor ezt a tartozást Isten már nem fogja behajtani rajtunk. Ebből következik, hogy ha Krisztus ténylegesen kielégítette Isten igazságos követelését mindenkiért, akkor mindenki üdvözülni fog, ez azonban nem igaz. Krisztus kereszthalála tehát nem szerzett teljes és tökéletes engesztelést azoknak, akik elkárhoznak, viszont teljes, tökéletes, befejezett engesztelést szerzett a választottaknak, azaz mindazoknak, akik Általa üdvözülnek, és számukra Krisztus engesztelése garantálja az üdvösségüket (vö. Zsid 10:10,14).
Az arminianizmus rendszerében az általános vagy univerzális engesztelés nézete szerint Krisztus áldozata önmagában nem garantálja senkinek az üdvösségét. Krisztus áldozatának az eredménye önmagában az, és csak az, hogy az megváltás lehetőségét teremti meg mindenkinek. Az engesztelést az ember teszi ténylegessé, vagy hatékonnyá önmaga számára, azáltal, ha biztosítja ehhez a döntő tényezőt, nevezetesen a hitét. A kálvinizmus szerint, bár a hit szükséges ahhoz, hogy az ember üdvözüljön, viszont az üdvösségre jutott emberekben Krisztus megváltásának a hatékonysága végső soron nem a hitüktől függ, hanem épp fordítva. Krisztus megváltó ereje önmagában garantálja az új szövetség népének a hitét és üdvösségét (vö. Zsid 8:6-12).
„Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk.” (Róm 8:31-34)
Pál azt tanítja, hogy a keresztyén ember jövőre vonatkozó reménysége annak az igazságnak a megértésén alapszik, hogy Krisztus tökéletesen üdvözít. A megelőző részben Pál arról beszélt, hogy akiket Isten eleve ismert, azokat eleve elrendelte, és akiket elrendelt, azokat, el is hívta, és akiket elhívott, azokat megigazította, és akiket megigazított, azokat megdicsőítette (Róm 8:29-30). Ezek után írja Pál, hogy: „Mit mondjunk tehát erre?” Pál tehát egy meghatározott csoportra, a választott hívő emberek csoportjára van tekintettel, akikre a Róm 8:29-30 ígéretei vonatkoznak. Akik ebbe a csoportba tartoznak, azok valóban mondhatják: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Isten mindnyájunkért odaadta a Fiát, azaz mindnyájunk helyében és mindnyájunk érdekében odaadta a Fiát, hogy meghaljon a kereszten. Pál itt arról beszél, hogy Isten a Fiát helyettesítő áldozatként adta a választottaiért. Ennek fényében hogyan lenne lehetséges, hogy nem fog Vele együtt nekünk, azaz a választottainak ajándékozni mindent (8:32)? Nyilvánvaló, hogy ha valaki elkárhozik, és örökre Isten haragja alatt marad, arra az emberre nem igaz, hogy Isten mindent neki ajándékoz. Viszont a 8:32-ben Pál azt fejezi ki, hogy mivel Isten odaadta értünk és helyettünk a Fiát, ezért ennek az alapján egészen biztosak lehetünk abban, hogy mindent nekünk fog ajándékozni.
A választottaknak, akiket Isten eleve ismert és eleve elrendelt, az ő számukra Krisztus halála rendíthetetlen, abszolút biztos garancia arra, hogy Krisztussal együtt mindent meg fognak kapni Istentől. Ha Isten kivétel nélkül minden emberért odaadta a Fiát abban az értelemben, ahogyan Pál azt a Róm 8:32-ben állítja, akkor az igevers logikájának szándékolt ereje megsemmisül, mivel ebben az esetben ez lenne az értelme: „Ha Isten a saját Fiát nem kímélte, hanem kivétel nélkül minden emberért odaadta, akkor – mivel közülük sokan elvesznek – nem biztos, hogy ők mindent meg fognak kapni Vele együtt.” A szöveg azonban nem ezt mondja, hanem azt fejezi ki, hogy: Mivel Isten odaadta a Fiát az Ő népéért, akiket eleve ismert és eleve elrendelt, ezért ők mindent meg fognak kapni Istentől ajándékba. Isten terve a Fiának az odaadásában tehát nemcsak az, hogy egy általános felajánlást ad az egész világnak, hanem az is, hogy sziklaszilárd bizonyossággá teszi az Ő népének a végtelen gazdagságát, üdvösségét.15
A szentek megtartatásának tanítása szerint Isten megtartó ereje által azok, akik újjászülettek, nem fogják véglegesen és teljesen elveszíteni a hitben való kitartásukat, és így nem fognak elveszni, hanem teljes üdvösségre fognak jutni (Jn 10:27-29; Fil 1:6; 1Thessz 5:23-24). Újjászületett, hívő emberek is elbukhatnak, és akár súlyos bűnökbe is belesodródhatnak (ilyen volt pl. Dávid házasságtörése, vagy Péter árulása), mindazonáltal Isten kegyelme meg fogja őrizni őket attól, hogy teljesen és véglegesen elbukjanak. Ha valaki egy ideig hisz, de aztán véglegesen és teljesen elbukik a hitében, az azt bizonyítja, hogy a látszat ellenére valójában soha nem volt üdvözítő, élő hite (vö. Jak 2:19), és soha nem született újjá (vö. 1Jn 2:19).
Isten megtartó munkája nem teszi szükségtelenné, vagy irrelevánssá a hitben való kitartásunkat, mivel Isten megtartása nem a mi kitartásunktól függetlenül, hanem azzal együtt, és annak munkálásában valósul meg (Fil 2:12-13). Felelősségünk tehát, hogy megmaradjunk a hitben, ugyanakkor biztosak lehetünk benne, hogy Isten nem fog teljesen elengedni minket, újjászületett gyermekeit, és ezáltal nem fogja hagyni, hogy végleg elengedjük Őt.
„És adok nékik egy szívet és egy útat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nékik és az ő fiaiknak ő utánok. És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem.” (Jer 32:39-40, Károli)
Isten azt ígéri, hogy az új, örökkévaló szövetségben nem fog elfordulni a népétől, és mindig jót fog tenni velük. Olyan szívet ad a népének, hogy mindenkor féljék őt, és istenfélelmet ad a szívükbe, hogy ezáltal ne forduljanak el Tőle (vö. Jer 31:31-34). Lehetséges, hogy valaki azt mondja, hogy igaz, hogy Isten örök szövetséget kötött az új szövetségben az Ő népével, azaz velünk, de ha véglegesen elfordulunk Tőle, akkor ez már nem érvényes ránk. Jeremiás azonban éppen azt állította, hogy Isten istenfélelmet ad az Ő népének a szívébe, hogy ne forduljanak el Tőle. Ha Isten istenfélelmet ad a szívünkbe, akkor istenfélők leszünk, és istenfélő emberként nem fogunk akarni elfordulni Istentől. Isten az, aki gondoskodik arról, hogy az új szövetségben a népe megmaradjon a szövetségben, és nem hagyja, hogy a népe véglegesen és teljesen elforduljon Tőle.
„Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk.” (Zsid 3:14)
Az igevers azt állítja, hogy a jelenben igaz ránk, hogy részeseivé lettünk Krisztusnak, azaz üdvösségünk lett, ha a kezdetben bennünk élő bizalmunkat mindvégig szilárdan megtartjuk, azaz az életünk végéig kitartunk a hitben. Az igevers azt tanítja, hogy a mindvégig való kitartásunk szükséges, mivel anélkül senkire nem igaz, hogy részesévé lett Krisztusnak. Viszont azt is tanítja az igevers, hogy ha nem tartunk ki mindvégig, akkor a jelenben nem igaz, hogy részesei lettünk Krisztusnak. Tehát nem a mindvégig való kitartásunk által leszünk majd részeseivé Krisztusnak a jövőben, hanem már most azok lettünk, és ennek a szükségszerű „velejárója”, gyümölcse, hogy mindvégig ki fogunk tartani. A mindvégig való kitartásunk nem eredményezi, hanem bizonyítja, hogy valóban részeseivé lettünk Krisztusnak. Emiatt viszont a mindvégig való kitartásunk hiánya azt bizonyítja, hogy soha nem volt ránk igaz, hogy valóban részesévé lettünk Krisztusnak, azaz valójában soha nem volt üdvösségünk.
Tegyük fel, hogy az életem egészét tekintve igaz rám, hogy nem tartok ki mindvégig a hitben, de az életemnek van egy szakasza, melyben úgy tűnik, hogy valóban hívő vagyok. Az életem ezen szakaszában is elmondható rólam, hogy nem igaz az, hogy mindvégig ki fogok tartani, függetlenül attól, hogy ezt ekkor még természetesen nem tudom előre. Mivel az életem ezen szakaszán nem felelek meg a Zsid 3:14-ben megfogalmazott feltételnek (mert nem igaz rám, hogy mindvégig kitartok), ezért a megfogalmazott következmény sem igaz rám (tehát nem lettem részese Krisztusnak). Ez viszont azt jelenti, hogy valójában már a végleges hitehagyásom előtt – amikor még úgy tűnt, hogy valóban hívő vagyok – sem volt igaz rám az, hogy valóban részese lettem Krisztusnak. Ha nem igaz az rám, hogy mindvégig ki fogok tartani, akkor az életemben egyetlen pillanat sem volt, amikor igaz lett volna rám, hogy mindvégig ki fogok tartani, a Zsid 3:14 alapján viszont ebből az következik, hogy nem volt olyan pillanat az életemben, amikor igaz lett volna rám, hogy részese lettem Krisztusnak.
Spurgeon ezt írta: „»Az üdvösség az Úrtól van.« Ez a kálvinizmus kivonata; ez a lényege és összefoglalása. Ha bárki megkérdezné tőlem, hogy mit értek Kálvinista alatt, akkor ezt válaszolnám: »Olyan valaki, aki azt mondja, hogy az üdvösség az Úrtól van.« Nem tudok más tanítást találni a Szentírásban. Ez a Biblia lényege. […] A Kálvinizmus az evangélium, és semmi más.”16 A kálvinista teológiában azért igaz, hogy az üdvösség csakis az Úrtól van, és teljes egészében Neki tulajdonítható, mert az üdvösségre jutásunk Isten monergisztikus munkája, és minden, ami végső soron szükséges és hatékony módon elégséges az üdvösségünkhöz, az Istentől van. Az ember üdvösségének egyedül Isten a szerzője, és a szuverén kegyelméből, mindenható hatalmából a hatékony megvalósítója is. A kálvinizmus öt pontjának mindegyike különféle megközelítéseken keresztül ennek az állításnak az igazságát akarja következetesen alkalmazni, demonstrálni és bizonyítani. J. I. Packer így foglalta össze a kálvinizmus öt pontjának tanítását:
„A kálvinista szoteriológia egyetlen mondandója, melyet az »öt tétel« volt hivatva megerősíteni, és amelyet az arminianizmus minden formája tagadott, tehát így szól: a bűnösök semmilyen értelemben nem váltják meg magukat, a szabadítás az Úré, az első és az utolsó, a teljes és a mindent magában foglaló, a valamikori, a mostani és az eljövendő mind az Úré, mindörökké dicsőség legyen neki, ámen!”17
